Főoldal › Múzeum › Iskolánk tanárai voltak › Jeles tanáraink

Akikről termet neveztünk el

 

Dér Zoltán


Salamin Leó


Soproni Horváth József

Dr. Németh István


Krasznai Ferenc


Lauringer Ernő


Dr. Ruhmann Margit


Dr. Machatsek Lúcia


Autheried Éva


Szakál Péter


 

Akiknek emléktáblát emeltek

 

Salamin Leó


Németh Vilmos


Autheried Éva


Rösch Frigyes


Ákos Ernő


Földi Lőrinc


Csanády Sándor


Krasznai Ferenc


Dr. Machatsek Lúcia


Dr. Németh István


Dr. Kamondy Zoltán


Szarka Árpád


Őrszigety Frigyes


Szakál Péter


 

 

Dér Zoltán

„a polihisztor tanár"

(1897 – 1994)

 

A széleskörű érdeklődési kört családjából hozta magával. (Édesapja magyar–latin szakos tanár, édesanyja tisztviselő volt.) A család Győrben, majd Temesváron élt. Az itt töltött gimnáziumi években a latin mellett görögöt is tanult az ifjú Dér Zoltán, és elmélyedt a német, angol és francia nyelvben.  Zeneiskolába is járt, ahol hegedülni tanult. Kitűnő érettségi vizsga után a Pázmány Péter Tudományegyetemre került, ahol Eötvös Lorándtól, Wittmann Ferenctől, Fröchlich Izidortól tanulhatott fizikát, Fejér Lipóttól, Kürschák Józseftől és Beke Manótól matematikát, és Pauler Ákostól filozófiát. Szellemi fejlődésére az Eötvös Kollégium is jelentős hatással volt.

Egyetemi tanulmányait 1921-ben fejezte be változatlanul kitűnő eredménnyel. 1923-tól a Fasori Evangélikus Gimnáziumban tanított, majd az Erzsébet Tudományegyetem tanársegéde lett. Ezek az évek választás elé állították: tudós kutató, oktató legyen-e vagy a fogékony középiskolás korosztályt tanító, nevelő tanár. Ez utóbbi utat választotta. Így került a Soproni Állami Széchenyi István Reálgimnáziumba, ahol 1929-től 1958-ig tevékenykedett.

A tudományok és művészetek szeretete, bölcs derűje vezette a II. világháborút megelőző és azt követő években, majd az 1949-ben kialakult diktatúra idején. Őt mindig a tudományok és az emberek érdekelték. Tanított a Soproni Egyetemen is, ahol részt vett Vendl Miklós professzor colemanit nevű kristállyal kapcsolatos kutatásaiban. E tudományos munka révén neve bekerült a Dana lexikonba (The Systeem of Mineralogy Volumene II. 353. o.) Számos hazai és külföldi szaklapban publikált.

Szelíd, jóságos lényével a kevésbé érdeklődő tanulókat is be tudta vezetni a természettudományok rejtelmeibe. Széleskörű tudása, műveltsége lenyűgözte hallgatóit. Tudósi szórakozottsága gyakran derűt fakasztott tanítványaiban, akik így egyszerre nézhettek fel rá, és érezhették magukhoz hasonló, mindennapi embernek. A diákcsínyeket sosem torolta meg, humorral viselte, mert maga is ironikusan szemlélte a világot és benne magát, szem elől nem tévesztve a tartós erkölcsi értékeket.

Az államtól Beke Manó díjat kapott (1958-ban), tanítványai pedig a „Maxi” becenévvel ajándékozták meg.

Szép kort élt meg. Szellemi frissességét, több nyelven való állandó olvasással, zenével, a világ iránti nyitottsággal őrizte meg. Amikor megjelent törékeny, egyre hajlottabbá váló kis alakjával, bottal, kalapban, sugárzott belőle a humánum és az értelem. Egy régi kor páratlan tanáregyénisége volt, példakép, mérce és élő iskolatörténet.

 

Tanterem: 208.

Avatás éve: 2003

 

<< vissza

 


 

 

Salamin Leó

„a messzeszólóval kísérletező igazgató"

(1832 – 1902)

 

A soproni Széchenyi István Gimnázium történetében a leghosszabb ideig Salamin Leó igazgatta az iskolát. A Soproni Magyar Királyi Állami Főreáltanoda értesítőjében (1875/76) a következőt találjuk róla: „Királyi igazgató, az állandó statistikai bizottságnak, a magyar kir. természettudom. és bécsi meteorológiai, a budapesti philologiai társulatok, a budapesti gyorsíró egylet rendes tagja; a Sopron városi kath. patronatusi és az országos középtanodai tanári egylet vidéki választmányi tagja; a reáltanodával kapcsolatban álló ipariskola igazgatója; a reáltanodai segélyegylet elnöke. Tanította a francia nyelvet a III., a természettant a VII. osztályban.”

Salamin Leó 1832-ben született a svájci Vallis kantonban francia szülők gyermekeként. Hamarosan Budapestre költözik a család.

Fokról fokra küzdötte fel magát a felső gimnáziumi képesítésig. Már gyakorló tanárként végzi a pesti egyetem matematika és fizika szakát, hogy a főreáliskolában is taníthassa ezeket a tárgyakat.

A telefon első magyarországi bemutatkozása Budapesten történt, 1877-ben. Salamin Leó figyelmét felkelti az új eszköz, és elhatározza, maga is végez vele kísérleteket. Érdeklődését az első, épületen belül történő próbálkozások eredménye nem elégítette ki. Tudni szerette volna azt is, hogy a találmány útján lehet-e távol levő személyekkel is élőszóban beszélni. Ennek megismerése céljából 1877. december 13-án este a soproni és pinnyei vasútállomáson elhelyezett készülékekkel végzett kísérleteket. Mivel ezek sikeresek voltak, december 17-én már nagyobb távolságon, Győr és Sopron (84 km) között folytatott kísérleti beszélgetést.

A sikereken felbuzdulva Salamin Leó kötelességének érzi, hogy megossza az érdeklődőkkel a telefonnal kapcsolatos ismereteit, eredményeit. Erre kiváló alkalmat nyújt a soproni irodalmi és művészeti kör estélye, amelyben mindig is élénk tevékenységet fejtett ki.

Sikerrel működött a tankönyvírás területén is. Itt munkássága úttörő jellegű, mivel ez idő tájt még alig létezett tankönyvirodalom. Főbb művei: Mathematikai physikai földrajz, Franczia olvasókönyv, Physika gymnasiumok számára, Franczia olvasmányok.

1897-ben vált meg a soproni főreáliskolától, melyet 25 évig igazgatott. Nyugdíjas éveit Budapesten töltötte, itt hunyt el 1902-ben.

 

Tanterem: 112.

Avatás éve: 2004

 

<< vissza

 


 

 

Soproni Horváth József

„az akvarell poétája”

(1891-1961)

 

Ember volt, művész volt, pedagógus volt. Eszményeihez töretlenül ragaszkodott s ezeket az eszményeket ültette át tanítványaiba is. Mélységes humanizmusa minden szavában, tettében kifejezésre jutott.

Horváth József 1891-ben született a Veszprém megyei Kemenesszentpéteren. A Képzőművészeti Főiskolán és Nagybányán tanult. Műfajteremtő mestere lett választott festési módszerének, az akvarellnek. Sohasem festett fejből. A kiindulópont mindig a látvány volt, s azt tökéletesen megismerve és birtokba véve rögzítette omlós, puha színfoltokkal, sajátosan „horváthos” akvarell technikájával papírra. Minden témakörben maradandót alkotott, de hírét és szakmai sikerét páratlan akt- és zsánerképeinek köszönhette.

1942-ben festett „Mi lesz veled?” című halk líraiságú az emberek lelkiismeretét felrázni akaró művéért Munkácsy-díjjal tüntették ki.

Intézetünkhöz 1921-ben került mint fiatal rajztanár. Már megjelenése is – magassága jócskán meghaladta a 190 cm-t – imponálóan hatott, ő volt a reálisták szeretve tisztelt „Hosszi”-ja. Ifjú korában kitűnő úszó volt, de idősebb korában sem hiányoztak súlyzói a műteremből, melyekkel rendszeresen gyakorlatozott. Nem mindennapi testi erővel rendelkezett. Egyenesség, gerincesség jellemezte ezt a kristálytisztaságú embert, aki mindenben az egyszerűséget kedvelte. Ezért húzta szíve a szegények, az elesettek felé. Mindenkit emberi értékei, nem pedig származása miatt becsült. Egész rajztanár generációt indított el a művészpedagógus pályán. Sebestény Ferenc, Ákos Ernő, Reinecker János, Richly Emil, Szarka Árpád, Varga László, Schey Ferenc, Kunt Ernő (Munkácsy- díjas) rajztanár-művészek és Szakál Ernő Munkácsy-díjas szobrászművész vallhatták első mesterüknek Horváth Józsefet.

Nem született soproninak, de hű volt a városhoz. Hívták többször máshová, hívták tanárnak a Képzőművészeti Főiskolára is. Nem ment. Itt élt, alkotott és itt halt meg 1961-ben. A szeretett város és az emlékezés utólag tisztelte meg a Soproni előnévvel.

 

Tanterem: 108.

Avatás éve: 2005

 

<< vissza

 


 

 

Dr. Németh István

„a magyar Mezzofanti”

(1906 – 1993)

 

Guiseppe Mezzofanti bíboros,. A XIX. Század elejének híres nyelvtudósa 58 nyelvet értett s beszélt. Egyszer állítólag azt mondta orosz látogatójának: „Tudja nekem sok szemüvegem van. Ha a zöldet teszem fel, zöld színű világot látok, ha a sárgát, sárga színűt. Így vagyok a nyelvekkel is. Most éppen az orosz szemüvegem van rajtam, mert önnel oroszul beszélek.”

Németh István is (azaz dr. Mezzofanti, ahogy kollégája Csanády Sándor nevezete őt) sok szemüveget használt, hiszen minden nyelv más lelkivilág, hangulat, szín, szellemiség. Élvezettel merült egy-egy nyelv mélyére, lelkesen, érdekesen magyarázott, tanítása nem volt unalmas tudományosság.

1906-ban született Pozsonyban, egyszerű vasutas család 13. gyermekeként, itt végezte alap- és középfokú iskoláit. Egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte német-francia szakon. Nagyon takarékosan élt – télen nem fűtött, hanem a könyvtárakban töltötte az idejét – és bejárta szinte egész Európát. Ösztöndíjasként egy-egy évet töltött a Sorbonne-on és a bécsi egyetemen.

Munkás életének első éveit Szegeden töltötte, majd 1937-ben Sopronban kapott állandó állást a Széchenyi István Gimnáziumban. A 40-es években levelező hallgatóként elvégezte az ELTE-n az angol és olasz szakokat is. Miután a nyugati nyelvek oktatását megszüntették, egyik napról a másikra orosztanárrá lett – a Lenin Intézetben kapott orosztanári diplomát.

A 60-as évek elején lassanként kezdtek visszaszivárogni az iskolákba a nyugati nyelvek, és Németh István e nyelvek megyei szakfelügyelője lett. 1967-ben ment nyugdíjba, nagyűrt hagyva maga után, mert nem találtak olyan szakembert, aki mind a négy nyelvet tudta volna felügyelni.

Nyelvi érdeklődése haláláig élénk volt. Spanyol és portugál tankönyveket forgatott, a svéd nyelvtant tanulmányozta. Szívesen olvasta Thomas Mann, Theodor Storm, Csehov novelláit eredetiben.

Autodidakta módon megtanult hegedülni és zongorázni. Szerette a zenét, az operákat, különösen Wagnert. Érdekelte a csillagászat, az űrhajózás, ágya mellett mindig ott volt az Élet és Tudomány, a Természet Világa. Szenvedélyesen totózott, „tudományosan” lottózott.

Amikor 1993-ban meghalt,sok tanítvány, barát, ismerős kísérte Németh Istvánt – Pista bácsit – utolsó útjára a soproni Szent Mihály temetőbe. Szerették őt. Tiszta, romlatlan, szinte gyermeki lelke volt. Mentes minden előítélettől, rosszhiszeműségtől. Tisztelte az emberi méltóságot. Sohasem akart jelentősnek látszani. Egyszerű történések fűződtek hozzá. Amit az élet esetenként rábízott, azt csendben, azt lárma nélkül megcsinálta – s jól.

 

Tanterem: 114.

Avatás éve: 2006

 

<< vissza

 


 

 

Krasznai Ferenc

„a Mester”

(1923 – 1985)

 

Mindenki így hívta. Tanítványok ezreit nevelte a sport, a sportszerűség szeretetére, kitartásra, áldozatvállalásra. Kosárlabda-, atlétika-, labdarúgó-, ökölvívó-, tenisz- és tornaedzői oklevéllel rendelkezett. „Életem a sport” – vallotta. „Ennek köszönhetem, hogy a kudarcok után az új feladatok és remények mindig talpra tudtak állítani.”

1923-ban született Bátaszéken. Baján érettségizett, majd a Testnevelési Főiskola elvégzése után, 1950-ben került Sopronba. 1957-től nyugdíjazásáig a Széchenyi István Gimnázium testnevelő tanára volt.

Ifjan atletizált és focizott – az atlétika örök szerelem maradt, 1977-ben az ebben a sportágban kifejtett tevékenységéért kapta meg a Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozatát –, Sopronban pedig a kosárlabda és a jégkorong állt a szívéhez legközelebb. A Széchenyivel kétszer, az SVSE csapatával egyszer nyert országos vidéki bajnokságot. A Papréten, a befagyott Tómalmon edzette sportolóit. A gimnázium hátsó udvarán jeget öntöttek, aztán éjszakákon át hizlalták. Legnagyobb sportsikereit azonban a SMAFC kosárlabdacsapatának legendás Mestereként érte el. A 18 év edzősködés során felkerültek az NB I-be, ahol a bajnoki ezüst és bronzérmek mellett 1969-ben megnyerték a Magyar Népköztársaság Kupát. Nem véletlen, hogy az egyetemi sportcsarnok – a hazai pálya – ma már az ő nevét viseli.

Családjában 11 testnevelő van – köztük felesége és két lánya. Nyaranta Győr-Bátaszék motorcsónak-túrára indultak és mesés halászleveket főzött, télen pedig sítalpat kötöttek. Konzervatív elveit büszkén vállalta. Magas mércét állított önmaga és mások elé is. Szeretett tréfálni, szívesen olvasta Rejtő Jenő könyveit. 1984-ben, súlyos betegen, utolsó osztályával még végigballagott az iskolán. Lépcsőzéssel edzette magát, hogy igazi sportemberként búcsúzhasson. Aztán 1985. július 13-án ő is elment… Azóta minden nyáron megrendezik emlékére a Krasznai Ferenc Nemzetközi Kosárlabda Tornát. 1993-ban a város Sopron Sportjáért (posztumusz) díjjal tüntette ki.

Nagy fájdalma volt, hogy nincs Sopronban műjégpálya… Ha lenézel, Mester, láthatod: ez is megvalósult!

 

Tanterem: 012.

Avatás éve: 2008

 

<< vissza

 


 

 

Lauringer Ernő

„a második iskolaalapító”

 (1883–1944)

 

Ő volt az iskola egyik leghosszabb ideig tevékenykedő igazgatója. (Három év választotta el attól, hogy ugyanúgy negyedszázadig vezesse az intézményt, mint egyik nagy elődje, Salamin Leó.) Az ő irányítása alatt eltelt 22 év mindenképpen iskolánk történetének legfordulatosabb, máig ható jelentőségű időszaka volt.

1911-ben kerül történelem–földrajz szakos tanárként intézményünkbe, az akkori soproni Állami Főreáliskolába. Nyolc év múlva már a tantestületi közakarat őt emeli a lemondott igazgató megüresedett helyére. 1919. szeptember 1-től – a minisztérium által is megerősített igazgatóként – lát neki a háború és a forradalmak által szétzilált iskola rendbe tételéhez. Mire sikerül helyreállítania a tanítás rendjét és megteremtenie az épületben folyó oktatás elfogadható körülményeit, a trianoni békediktátum újra felkavarja a lassan nyugalomnak induló iskolai életet. A városnak és környékének Ausztriához való csatolása miatt a minisztérium úgy dönt, hogy az épületet ki kell üríteni, és az intézet értékes felszereléseit Győrbe kell szállítani. Bár a tanártársak, diákok és iskolai altisztek segítségével összecsomagolt hatvagonnyi intézeti berendezést 1921. augusztus 18-án elindítják Győrbe, a tantestületi értekezlet az igazgató vezetésével úgy dönt, hogy a következő tanévet mégis helyben indítják el egy szerencsés politikai fordulatban reménykedve. A fordulat be is következik: a december 14-i népszavazás eredményeként Sopron magyar marad. Az igazgató úr a január 7-én visszaérkezett felszereléssel újra berendezteti az iskolaépületet, és nekifog az itt folyó oktatás most már hosszabb távú konszolidálásának.

A városnak adományozott „Civitas fidelissima” cím körüli ünnepélyes légkörben engedélyt kap arra, hogy a főreáliskolát a „legnagyobb magyar”-ról nevezzék el. A közoktatási miniszter 1922. május 22-én kelt rendelete értelmében az intézmény az 1922/23-as tanévtől felveszi Széchenyi István nevét. Ugyanebben a tanévben, a városban évek óta szünetelő gázvilágítás helyett villanylámpákkal szerelteti fel az épületet. Legmerészebb újítása azonban a főreáliskola reálgimnáziummá szervezése az 1930-as évben. Az idők szavát meg nem értők és a helyi sajtó támadásai közepette is szakítani mer az intézmény nyolcvan éves reáliskolai múltjával, és az oktatást részben az úgynevezett „humanisztikus” gimnázium irányába mozdítja el. Jól látja, hogy Trianon után, Sopron határszéli szerepéből következően a fiait eddig ebbe az intézménybe beírató, iparos és kereskedő polgárság „nagyrészt megszűnt, részben kihalt, részben pedig elköltözött városunkból”. Reformjának éppen az az egyik célja, hogy az iskola vonzó legyen a „vidék legtehetségesebb fiai” számára is, akik a reálgimnáziumi érettségivel sokkal több lehetőséget kaphatnak a továbbtanulásban. Az intézmény reálgimnáziummá szervezése nemcsak a bejáró tanulók számbeli arányának megnövekedésére hat, de – bár ez előre nem volt látható – megkönnyíti az átmenetet a tisztán gimnáziumi formába is. Ugyanis – egyedül a gimnáziumi iskolatípust hagyva meg – 1935 szeptemberétől törvény egységesíti az általános irányú középszintű oktatást, így a soproni reálgimnáziumot is gimnáziummá kell átszervezni.

Az újabb jelentős tantervi, oktatási átalakítás amúgy sem könnyű munkája mellett egy nem várt esemény is nehéz terhet rak az igazgató úr vállára. 1937. november 12-én, a 80 évvel ezelőtt felépített régi épületszárnyban a második emeleti mennyezet egy része leszakad. A szakértői vizsgálatok az iskolaépület olyan mértékű elöregedését állapítják meg, hogy az intézmény teljes kiürítését és felújítását rendelik el. Újra csomagol az iskola, de ami eddig még nem történt meg, most valóban el kell hagyni az épületet. A tanítás átmenetileg a bencések és a leánygimnázium átengedett tantermeiben folyik. Az igazgató úr által irányított nagyszabású felújítási munkák alapvető változásokat hoznak az iskola belső tereiben. Az 1938/39-es tanévre befejeződő átalakítás 70 évre, a 2007-es felújításig fogja meghatározni az iskolában folyó munka hátterét. Érdekesség, hogy a megújult épületbe visszatérő diákság végzős osztálya e tanév végén búcsúzik el először ballagással iskolájától. Lauringer igazgató úr pedig két tanév múltán, 1941-ben vonul nyugdíjba e munkálkodásban gazdag életpálya végén.

Szinte hihetetlen, hogy iskolaigazgatói feladatai mellett még jeles numizmatikai munkát is végzett. 1916-tól haláláig a Soproni Múzeum igazgatója és a Soproni Szemle szerkesztőbizottsági tagja is volt. Gimnáziumunk történetében azonban az egyik legjelentősebb reformer gondolkodású iskolavezető.

„Hajlamaimnál és hivatásomnál fogva – a történelem tanára vagyok, régészettel is foglalkozom – ragaszkodom a múlthoz, tisztelem a tradíciókat. De mikor a tanulóifjúság jövőjét nézem és mérlegelem, akkor a vezetésemre bízott ifjúsághoz való ragaszkodásom mélyebb, jövőjéről való gondoskodásom erősebb – nem a hagyománytiszteletnél – hanem annál az érzelemnél, mely a következetesség látszata mellett visszariadna a régi, patinás múltú intézmények jobbá, célszerűbbé való átalakításától.” (Lauringer Ernő)

 

Tanterem: 010.

Avatás éve: 2009

 

<< vissza

 


 

 

Dr. Ruhmann Margit

„Mimi néni”

(1923 – 1997)

 

Bátor, emancipált nő volt. Ízig-vérig soproni polgár. Pedagógus, a szó legnemesebb értelmében. Iskolánk első nő tanárainak egyike.

1946-ban végezte el a budapesti Pázmány Péter Egyetemen a magyar- német szakot, 1947-ben doktori címet szerzett. A nyíregyházi, majd móvári évek után, 1950-ben került a soproni Széchenyi István Gimnáziumba, ahol nyugdíjazásáig, 1979-ig tanított.

Édesanyja, Varga Margit az I.világháború éveiben a híres müncheni festőakadémián tanult, elsősorban táj- és arcképfestőként tartották számon. Szép, képzett énekhangja, tehetséges zongorajátéka, nagy irodalmi műveltsége híressé tette otthonát. Édesapja, Dr. Ruhmann Jenő a líceum magyar-angol-latin szakos tanára, később igazgatója volt, a Szabad Líceum (TIT elődje) létrehozása is az ő nevéhez fűződik.

Gyermekeinek 3-4 éves koruktól az Iliászt és Odüsszeiát mesélte, nem csoda hát, hogy Mimi néni imádta az ókori görög-római kultúrát. Nála ez inkább az antik ember- és életeszmény iránti hódolatban nyilvánult meg, aminek egész életvitelében igyekezett megfelelni. Az úszástól a kerékpározáson át a természetjárásig a testedzés minden fajtáját művelte. Szenvedélyesen – és nagy hozzáértéssel – kertészkedett a házhoz tartozó hatalmas kertben, a „Titkok kertjében”, ahogy a szomszédok nevezték. De örökölte a család legendás állatszeretetét is: Bundi kutya, Cuni cica hű társai voltak hosszú éveken át.

Lakásába lépve, megállt az idő. Súlyos szőnyegek, festmények, szép, régi bútorok, kényelmes díszpárnák, ezüst hamutartó, leheletvékony porcelán kávéskészlet – igazi mesevilág fogadta a látogatót. És mindenhol könyvek. Úgy megérkezni Mimi nénihez, hogy éppen ne olvasott volna, vagy ne hevert volna könyv az asztalon, nem nagyon lehetett.

Az iskola szimfonikus zenekarának mentora volt. Ott ült a próbákon, a zenei megvalósításba nem szólt bele, de dicsért a sikerért, biztatott a botlásokkor. Órái remek hangulatban teltek. Sosem kiabált. Nem tartott hegyi beszédeket. Mesélt – és kitárult a világ. Kiváló elbeszélő volt.

Elutasított mindenféle dogmát, teljesen szabadon és logikusan, elfogultság nélkül gondolkodott. Szangvinikus, nem problémázó természete sok mindenen átsegítette. Halálos betegségét derűs méltósággal vette tudomásul, ám ezt már nem tudta legyőzni. 1997 őszén ment el.

Számos tanítványa választotta a pedagógus pályát. A szakmai tudás és módszerek mellett elsősorban tartást tanultak tőle, a túlélés képességét. Egy-egy mozdulatukban, mosolyukban, szavukban Mimi néni köszön vissza, az iskola folyosóján az ő léptei visszhangzanak…Szerették őt.

 

Tanterem: 110.

Avatás éve: 2010

 

<< vissza

 


 

 

Dr. Machatsek Lúcia

„a múlt őrző tanárnő”

(1914 – 1996)

 

A megjelölés mind a családja, mind iskolája és hazája múltjára vonatkozik. Ápolta anyai ági dédapja emlékét, akit az 1848/49-es szabadságharc leverésekor Haynau végeztetett ki. De őrizte testvérbátyja, Machatsek Gyula szellemi hagyatékát is, aki 1921-ben, egyetemistaként tevékeny szerepet vállalt a nyugat-magyarországi felkelésben, és életét áldozta Sopronért és hazájáért.

Machatsek Lúcia 1914-ben született. Német ajkú apai ősei Rohoncon (ma Rechnitz) éltek. Édesapja már Sopronban volt postai főfelügyelő. Édesanyja kelengyéjében a monogram fölött ott ékeskedett a Pusztarádóczi Boda család kisnemesi címere.

A mélyen vallásos, katolikus család négy gyermeket nevelt. Machatsek Aladár (1897-1969) orvos lett Sopronban. A hősi halált halt Gyula (1899-1921) erdőmérnöknek készült. Lucián 1909-ben született, de négyéves korában elhunyt. A három fiú után érkező lány, utána kapta a Lúcia nevet.

Machatsek Lúcia 1938-ban szerzett magyar-latin szakos diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. (Itt görög nyelvi tanulmányokat is folytatott, de ezt a szakját nem abszolválta.) Először Győrben tanított az Apponyi (ma Kazinczy) gimnáziumban, majd 1942-ben a Soproni Állami Leánygimnáziumba helyezték. Óraadóként – ugyanakkor az első női alkalmazottként – már ekkor latint tanított iskolánkban is. Munkája mellett szerzett tudományos fokozatot Frankenburg Adolf (1811-1884), a németajkú, magyar szívű jogász és folyóirat-szerkesztő munkásságából. (Frankenburg lapja, az Életképek munkatársai voltak az 1848-as fiatal demokrata írók. Frankenburgot 1848 után bebörtönözték.)

1959-ben került iskolánkhoz dr. Machatsek Lúcia, és 1969-ig tanított itt. Hangképzési betegsége miatt a tanítást nem folytathatta a korábbi szinten. Ezután az iskola könyvtárát vezette. Itt élvezetes előadásokat tartott, és helytörténeti kutatómunkát végzett. Ekkor élesztette újjá a korábban híres iskolamúzeumunkat.

Idős korában nehéz anyagi körülmények között élt. Iskolánk tanárai és tanulói segítették. Élete utolsó 4 évét a Balfi utcai idősek otthonában töltötte.

Lakását a róla elnevezett alapítványra hagyta, amely idős tanárokat, tehetséges és nehéz sorsú diákokat támogat, illetve anyagi segítséget nyújt a helytörténeti kutatómunkát végzőknek.

Nemes lelke alapítványában él tovább.

 

Tanterem: 211.

Avatás éve: 2011

 

<< vissza

 


 

 

Autheried Éva

(1914 – 1978)

 

A tanár élete a diákjaiban folytatódik. Lelke tanítványai szívében él tovább.  Ez megadatott Autheried Éva okleveles mennyiségtan–természettan szakos középiskolai tanárnőnek is.

1914. február 4-én született Sopronban. Elemibe a Szt. Orsolya Rend iskolájába járt, majd 1924–1932-ig a soproni Magyar Kir. Állami Leánygimnáziumban tanult. A gimnázium igazgatója, ajánlásában, a legjobbakat írta Autheried Éváról.

1932. szeptember 17-én beiratkozik a szegedi M. Kir. Ferenc József Tud. Egyetem „Math. és természettudományi karába”. Egyetemi leckekönyvében csak „jelesen kollokvált, kitűnő, dicséretesen dolgozott” bejegyzések olvashatóak. 1937 áprilisában tette le a tanári vizsgát.

A tanári pályáját szülővárosában kezdte, itt is maradt élete végéig. Tanított óraadóként a M. Kir. Zrínyi Ilona honvédtiszti leány-nevelő intézetben. 1940. év végén került a Leánygimnáziumba, ahol először ideiglenes óraadó, majd próbaszolgálatos tanár. 1941 decemberétől lett az intézet rendes tanára.

1949-ben elvégezte az ELTE ábrázoló geometria kurzusát.

A háború utáni viharos években jó tanárokra volt szükség. Autheried tanárnőt 1951. szeptember 1-től a soproni Állami Kellner Sándor Szakérettségi Kollégiumba nevezték ki. Munkája elismeréséül megkapta a „Kiváló tanár” kitüntetést. Az intézmény megszűnte után megválaszthatta új munkahelyét. A József Attila Leánygimnáziumban tanít tovább. Hívták a Műegyetemre, a pécsi, a soproni Pedagógia Főiskolára, de ő maradt szeretett diákjai között.

1957 augusztusában váratlanul érte elhelyezése. Teljesül kérése, hogy a „műszaki pályák iránt jobban érdeklődő fiú reáliskolában” taníthasson.

1950 szeptemberétől a soproni Széchenyi István Gimn. tanára lett, ahol pályája kiteljesedett.

Szigorú és következetes volt munkájában. Simogatni csak szemeivel tudott, melyek erős szemüvege mögött a diák minden rezdülését követték. Tudatosan kereste a tehetséges „matekos” diákokat, akikkel külön is foglalkozott, pályájukat figyelemmel kísérte. Tanítványai közül matematika professzorok, tanárok és mérnökök generációi kerültek ki. A matematika szeretetét elültette diákjaiban.

A gimnázium első matematika–fizika tagozatos osztályának osztályfőnöke volt.

Sportolt (kerékpárja nélkül szinte sohasem látták), szerette a természetet, diákjainak kirándulásokat szervezett. A Fertő szerelmese volt.

Életét körülvették a művészetek. (Édesanyja gyönyörűen festett.) Ő maga zongorázott, idegen nyelven beszélt és írt.  Minderről diákjai nem is tudtak...

1969. augusztus 15-én nyugdíjazták, 1978. november 29-én halt meg.

 

Tanterem: 206.

Avatás éve: 2014

 

<< vissza

 


 

 

Szakál Péter

„a fiatalember”

(1941 - 2013)

„Minden gondolatát, tettét, hivatása vezérelte”

 

1941. május 23-án született Sopronban. Édesapja, Szakál Ede Sopronban a Városi Tanács Műszaki Osztályán építészmérnök volt nyugdíjazásáig, később főmérnökként dolgozott. Édesanyja, az akkori soproni Ingatlankezelő Vállalatnál mint adminisztrátor dolgozott. Péter fiuk rajzkészsége, precizitása, a számok iránti érdeklődése a szülőktől ered.

Általános iskolai tanulmányait 1947 és 1955 között az állandóan változó iskolaszervezések, körzetesítések miatt több iskolában végezte, de mindegyiket kitűnő eredménnyel zárta.

Gyönyörű bizonyítvánnyal érkezett a Soproni Széchenyi István Gimnáziumba, ahol 1955 és 1959 között tartalmas középiskolai éveit töltötte. Tanárai példamutató munkája és emberséges magatartása indította arra, hogy a pedagógusi pályát élethivatásul válassza. Érettségi vizsgáját is kitűnő eredménnyel tette le.

A sikeres felvételi vizsgák után elsők között nyert felvételt Szegedre, a József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karának matematika-fizika szakára. Hamar bekapcsolódott a Tudományos Diákkör munkájába. Negyedévesként egy tudományos dolgozatával első díjat nyert. Ennek köszönhette, hogy már az egyetemi évek alatt – a tanulás mellett – demonstrátor lehetett a Szegedi Kísérleti Fizikai Intézetben, itt már pedagógusi feladatokat látott el, amikor felkészítette, levezette a leendő tanárok gyakorlatait.

Az egyetem elvégzése után szép karriert ajánlottak fel számára, Szegeden folytathatta volna tudományos munkásságát, mint oktató vagy tudományos kutató, hiszen tanári oklevelét is kitűnő minősítéssel abszolválta.

Ő azonban nem Szegedet választotta, ugyanis megkapta korábbi igazgatója, Dr. Földi Lőrinc hazaváró levelét. Ezért határozott úgy, hogy tanári hivatásának küzdőtere régi iskolájában, szülővárosában legyen. 1964. augusztus első napján tanári kinevezést kapott. Munkakönyvében egyetlen munkáltató szerepelt egész élete során.

1965-ben vette feleségül Pataky Erzsébet, gyógyszertári szakasszisztenst. Házasságukból két lányuk született, Nicolette és Ivett, akik négy diplomával, négy középfokú nyelvvizsgával és négy szép unokával örvendeztették meg szüleiket.

Mint tanár és nevelő rengeteget dolgozott. Alapállása volt, hogy a rábízott feladatokat a lehető legjobban hajtsa végre. Már az írásképén látszott a gondosság. Jól olvasható, karakteres betűi hűen visszaadták egyéniségét. Ugyanígy mindennapi megjelenése, öltözete is gondosságát és precízségét tükrözte. Óráira mindig alaposan felkészült. A házi feladatokat úgy adta fel, hogy előzőleg már ő maga megoldotta őket. Az érdeklődőket, a szakkörösöket a Középiskolai Matematikai Lapok feladatainak megoldásához is hozzásegítette. Minden tanítványát keresztnevén szólította, vagy nemes egyszerűséggel „fiatalembernek” nevezte.

1966-ban belépett a Bolyai János Matematikai Társulatba. 1972-től nyolc éven át volt a társulat soproni titkára. 1985 óta tagja volt a Bolyai János Matematikai Társulat Országos Elnökségének és Fegyelmi Bizottságának.

1983-ban az iskola akkori igazgatójának és tantestületének javaslata alapján a híres iskola igazgatóhelyettesévé nevezték ki. 1991-ben Sopron Megyei Jogú Város Közgyűlése igazgatóként állította az iskola élére. Kiemelkedő szakmai munkájának elismeréseként, 2001-ben  „Címzetes Igazgató” címet kapott a város polgármesterétől.

Szakál Péter tanár úr szinte érintetlen munkakönyvének első és egyetlen sora mindent elmond tulajdonosa végsőkig kitartó hűségéről és a pedagógusok megbecsüléséről. Érthető tehát, hogy nyugdíjba vonulása után sem tudta abbahagyni a tanítást, mellőzni a matematikát, fizikát, ábrázoló geometriát; korrepetált, felkészített, egyetemi jegyzeteket írt. Súlyos betegsége alatt is a NyME Erdőmérnöki Karán címzetes docensként tanított szinte a „végsőkig” –  ábrázoló geometriát.

Minden gondolatát, tettét, tanítómesteri attitűdje vezérelte. E törekvései jelentős kitüntetésekben, elismerésekben is realizálódtak:

  • Beke Manó díj – 1975
  • Oktatásügy Kiváló Dolgozója – 1975
  • Kiváló Munkáért – 1988
  • Sopron Kiváló Pedagógusa – 1993
  • A Soproni Középiskolai Igazgatók Tanácsa Díja első elnöküknek – 2001
  • Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje – 2005
  • A Machatsek Alapítvány Életműdíja – 2010

Hamvait 2013. október 31-én helyezték örök nyugalomra a Szent Mihály temetőben.

(Forrás: Miklós Horváth István mérnöktanár- társszerző: Jeles pedagógusok Győr-Moson-Sopron megyében)

 

Tanterem: 207.

Avatás éve: 2016

 

<< vissza

 


 

Akiknek emléktáblát emeltek

 

 

Helye: Liszt Ferenc utcai homlokzat

Avatás éve: 1977

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Templom utcai kapualj

Avatás éve: ?

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Templom utcai kapualj

Avatás éve: 2003

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Templom utcai kapualj

Avatás éve: 2007

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Udvari homlokzat

Avatás éve: 2009

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Udvari homlokzat

Avatás éve: 2009

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Udvari homlokzat

Avatás éve: 2010

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Udvari homlokzat

Avatás éve: 2010

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Udvari homlokzat

Avatás éve: 2010

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Udvari homlokzat

Avatás éve: 2012

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Udvari homlokzat

Avatás éve: 2013

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Udvari homlokzat

Avatás éve: 2013

 

<< vissza

 

 


 

Helye: Udvari homlokzat

Avatás éve: 2015

 

<< vissza

 


 

 

Helye: Udvari homlokzat

Avatás éve: 2016

 

<< vissza